Kinek mi a fontos?

Hónapokkal ezelőtt egy kedves anyabarátném összehozott Kerekesné Vincze Judittal, mert szerinte jól tudnánk együttműködni... :) Azt hiszem, ezt nagyon jól gondolta.

Judit, a tatabányai Első Lépések Fejlesztőház működtetője, valamint az Első Lépéseket Támogató Alapítvány elnöke. Többek között. Ugyanis anyuka, fejlesztő szakember, konduktor, meg tudom is én még mennyi más, mert mindent IS tudni és csinálni akar. Állandóan pörög és agyal. Ami ebben a legjobb, hogy nagyon hamar kiderült, hogy elég hasonlóan gondolkodunk és ugyanarról álmodozunk. Hogy létrehozzunk itt egy olyan fejlesztő és információs központot, magán óvodát-és iskolát, ami hiánypótló lenne, és egyre inkább az a visszajelzés a szülők részéről is, hogy nagyon is szükséges. 

Ugye ez volt a VIDd Többre Alapítvány másodlagos célja is Vid támogatásán túl. Mindig is. Ezért alapítottuk, mert hittünk benne, hogy ez összejöhet. Hogy ha százmilliók gyűlnek össze egy gyógyszerre, ha milliárdokból építünk közösségi tereket és hatodjára ugyanazt az autópálya-szakaszt, akkor ez is összejöhet. Ahogy telnek az évek, a lelkesedésünk lanyhul, majd újra felerősödik és megint visszaesik. Mint egy hullámvasút. De miért is? Mert falakba ütközünk. Folyamatosan. Már nem döbbenünk meg rajta, csak kétségbe ejtő, hogy ennek az egésznek tényleg annyi esélye van, mint az ötös lottónak? Vagy nem jól tervezünk? Miért nem látják azok, akik segíteni tudnának, hogy miért is fontos ez? 

De nézzük csak az elejéről.

Első felvetés: próbáljuk meg az önkormányzati segítséget. Két évvel ezelőtt - akkor még egyedül - szépen megfogalmazva elküldtem egy levelet Tata polgármesterének, hogy mit is szeretnénk. Az alpolgármester-asszony fogadott minket először, aki üdvözölte a tervet, biztosította személyes támogatását, és azzal váltunk el, hogy ha ez az ötlet azok elé kerül, akik bármilyen segítséget nyújthatnak, biztosan megteszik majd. A fő kérdésünk az volt, hogy vajon van-e lehetőség arra, hogy az önkormányzat egy kihasználatlan ingatlanját a felújításért cserébe rendelkezésünkre bocsátaná-e, ha ez a projekt abba a szakaszba érne. Az üzleti terven, költségvetés elkészítésén túl az ingatlan bizonyult a legnehezebb kérdésnek. Viszont, ha már van mit mutogatni, hogy ide akarunk ezt meg ezt, így meg úgy, akkor az már lendületet adhatott volna ahhoz, hogy elkezdjük a támogatói kampányt, önkéntesek toborzását, stb. Mindenki azt gondolná, hogy a szakemberek megléte lenne a nehezebb eset, de nem így van. Sajnos, vagy nem sajnos. Sok fejlesztő terapeuta, aki ilyen területen a közszférában dolgozik, az első lehetőségnél "ugrana" és jönne, illetve nagyon sok a szabadúszó, nem dolgozó szakember, aki inkább nem csinálja, minthogy a helyi erőknél ússzon árral szemben. Legalábbis a sok-sok beszélgetés a különböző terapeutákkal ezt támasztja alá. Nem akarom tovább szaporítani a szót, az egész próbálkozás vége az lett, hogy vegyünk meg olyan ingatlant, ami hivatalosan szerepel az önkormányzat árverésre kínált, omladozó épületei között. Ez volt a válasz a kérdésünkre. Hááát...

Két évvel később, idén ősszel, már az Első Lépéseket Támogató Alapítvánnyal karöltve, ezt újra megpróbáltuk, Tatabányán. Felkészültebbek voltunk, több tudással és információval a zsebünkben, külső támogatással a fogyatékosságügyi tanácsadó részéről, Judittal a szakmai oldalról és jómagammal a szülői oldalról. Egy kerek egész :) Egyeztettünk is egy találkozót az önkormányzat humán erőforrás osztályának két munkatársával, illetve velük érkezett a tatabányai SNI-s óvodák vezetője. Nem tűntek teljesen elutasítónak, együtt vettük végig a megvalósíthatóság formáit, hogy hol és kit kellene megkérdezni az intézményi keretekről, hogy miért is van erre szükség... stb. Pozitívan értékeltük a találkozót, viszont két dolgot leszűrtünk. 1. semmilyen állami támogatást ne akarjunk, mert onnantól kezdve a szabad döntés joga veszik el, ami jelen esetben az intézmény egyik meghatározó eleme lenne. 2. nem fog segíteni az önkormányzat sem. Legalábbis úgy nem, ahogy mi szeretnénk. Ingatlannal. 

Ennek ellenére nem tört meg az akkori lelkesedés, mert sok még az előzetes munka. Nem mondom, hogy hidegzuhanyként ért a polgármester-asszony utólagos válasza, de az meglepett, hogy szerintük sem Tatabányán, sem a környéken nincs szükség ilyen intézményre, mert tökéletesen le van fedve ez a terület, mindenki megkapja, amire szüksége van és mindenkit el tudnak látni. Esetleg egy napköziben gondolkodjunk, de azzal pedig a tankerülethez kell fordulni, innentől az önkormányzatnak ezzel a projekttel nincs dolga. Köszönjük szépen. Újból.

És akkor jöjjenek a tények, - jobb későn, mint soha :) - hogy miért is gondoljuk, hogy egy ilyen intézményre nagyobb szükség van, mint mondjuk egy falusi sportarénára. 

Én elmondtam, a találkozón résztvevő vezető óvónőnek, hogy, ha tudtam volna, hogy Vidnek van lehetősége oviba menni a bölcsi után és nem egyenesen iskolába, akkor biztos, hogy oda írattam volna, hiszen még 3 évig nagyjából a saját korosztályából kerültek volna ki a csoporttársak. Ez az iskola esetében úgy néz ki, hogy 6-23 évig. Elég nagy a szórás. A vezető óvónő nem is értette, hogy erről én miért nem tudtam, mert náluk mindig vannak helyek, hiszen 4 ilyen ovi van csak Tatabányán, ahol megfelelően el tudják látni az SNI-s gyerekeket. Most is van hely - mondja. Csak annyi, hogy hát a halmozottan sérült gyerekek esetében azért van egy korlátjuk, mert hát ők egyemberesek. Valóban? Nem is tudtam.... A lényeg a lényeg, hogy belőlük 4-et vehetnek fel. 4-et! És itt a pont. Itt a magyarázat. Itt az egyik indok, hogy miért is van létjogosultsága egy magánintézménynek is. Mert nem 4 ilyen gyerek van a környéken! De legalább az a 4 megkaphatja azt a fejlesztést, amit a szakszolgálat előír neki. És mi van a többiekkel? Mennek szanaszét. Mert otthon nem maradhat. Tanköteles. Ha mégis sikerül valamilyen engedéllyel otthon tartani, nincs utazó pedagógus, így a szülő hurcolhatja fejlesztésről fejlesztésre. Ha tudja...

Aztán jött a következő kontra, hogy hát ha mi magán intézményt szeretnénk, azt ki fogja kifizetni. Valóban. Ez egy kardinális kérdés. Azok, akik megtehetik. Először. Aztán, ha az alapítványok több támogatásra, nagyobb ismertségre tudnak szert tenni, akkor jó eséllyel olyan gyermek is be tud majd kerülni, akinek a szülei normál esetben nem tudnák ide íratni. Vagy esetleg csökkenthető lesz a szülői hozzájárulás, így több gyermek családja engedhet meg majd magának magánintézményt. Szülői szempontból erről annyi a véleményem, hogy a szülőkkel csak azt kell megértetni, hogy ez értük is van, nem csak a gyerekért. Nem lesz bonyolult kimatekozni, hogy hosszú távon még mindig jobban meg fogja érni kifizetni egy komolyabb havi támogatást, mint külön-külön mindent, amihez hozzáadódik, hogy a gyereket fejlesztésről fejlesztésre húrcibáló szülőnek élete sem lesz. Ahogy eddig sem volt. De ez nem elvárás. Nem kell beáldozni magunkat, ha van jobb lehetőség. Ha visszamehetünk dolgozni, ha újra belekerülhetünk az élet körforgásába, ha nem kell minden apróságért plusz köröket futni, és mindezt úgy, hogy a gyermekem egy megbízható szakmai környezetben van, ahol van lehetőség mindenkinek az egyedi igényeire odafigyelni, vagy a legkülönfélébb terápiákat vegyíteni, és ahonnan nem feltétlenül kell még a következő 16 fejlesztésre tovább vinni. Erről nagyon sokat tudnék írni, de most dióhéjban ennyi, mert elkap a hév és kisregény lesz az írásomból. Azért is, mert dühít, hogy sokan ezt nem látják. És nem csak a rendszer emberei, hanem a szülők sem. Néha kedvem volna minden kétkedőt, belenyugvót csak úgy megragadni és megrázni, hogy térjen már észhez, hogy nyissa ki a szemét és lássa meg azt az oldalt is, ahol süthet a Nap. És mi arra törekszünk, hogy ezt minél több napon tegye...

Félreértés ne essék, továbbra is vannak állami intézmények, igen. Ott is vannak jó szakemberek, kedves és hozzáértő asszisztensek. Vid is egy ilyenbe jár, és szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy kapott egy helyet egy olyan intézményben, amit én, mint szülő a környéken a legjobbnak ítéltem meg. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy sokat megspórolnék, ha kevesebbet kellene utaznunk ezért (pedig ez még a mi esetünkben nem is olyan sok - napi 2x35 perc), ha lenne lehetőség egyéb, szabadon választható terápiákra is, ha nem kellene azon aggódni, hogy odaérek-e időben, mert a jelenleg igényelt GYOD támogatás mellett a gyermekem csak 5 órát lehet intézményben. (az aggódás inkább belső aggódás, mindenki megtesz mindent, hogy a lehető legtöbb időt ott tölthesse, senki sem fogja fél 1-kor felrázni a szundikálásból, hogy haza kell menned, de tudom, hogy mi lenne a szabály...), vagy ha azt mondom, hogy ezt meg ezt kérek neki ebédre, akkor nem kell mindenféle papírral igazolnom, hogy erre vagy arra allergiás. Eddig mindenhol olyan tapasztalatom van, hogy a Viddel foglalkozó nevelők maximálisan partnerek mindenben, bármiben segítenek, amiben tudnak és próbálják az alapból is nehéz helyzetet a lehető legjobban megkönnyíteni, de nekik sem egyszerű. Hiszen az előírás, előírás. Mert az állam imád szabályozni.

Szóval mi tervezünk tovább, álmodozunk a központunkról, mígnem egyszer hozzánk is elér az a reménysugár, amibe kapaszkodhatunk :) Hiszen nem csak ovi vagy iskola, nemcsak fejlesztő központ vagy információs centrum az, amit mi dédelgetünk, hanem egy hely, amit minden, különleges gyermeket nevelő szülő egy olyan intézménynek tekint, ahova bármilyen kéréssel, kérdéssel megy be, segítség nélkül nem távozhat. Segíteni szeretnénk az indulásban, a felismerésben, az elfogadásban, a küzdelemben. Mert nem vagyunk egyedül és mindig van egy B-terv.

... folytatás (remélhetőleg) hamarosan